Akik szívünkben élnek Akik szívünkben élnek Full view

Akik szívünkben élnek

„Egy lángot adok, ápold, add tovább.” (Reményik Sándor)

Költőnek kellene lenni, hogy az eltávozottakról méltón nyilatkozzunk. A nekrológok, amelyek az elhunyt kiváló személyiség életét és munkásságát méltatják cikk vagy beszéd formájában, jobbára csak az élet eseményeit sorolhatják. Ahol ők tartózkodnak most – a hagyomány szerint az érzékfelettiben, az Öröklétben – oda nehezen ér fel a szó, jobban illik az emlékező csend, az ihletett szöveg, a zene, a rituálé. Hiszen annyira nehéz viselni a visszavonhatatlan veszteséget, hogy csak akkor könnyebbülhetünk meg, ha rábízzuk a teremtő energiákhoz közelebb álló rezgésekre ezt az érzést: emelkedett művekre.

Polcz Alain, aki a tanatológia, a halállal foglalkozó tudomány, és a hospice mozgalom hazai úttörője volt, számos könyvet írt a haldoklásról, arról, hogyan kell halottainkat méltósággal elengedni. Legutolsó könyve, egy beszélgetés, akkor készült, amikor már tudta, hogy csak néhány hónapja van hátra. A címe az lett, hogy Partitúra. Visszaemlékezésében sokszor utal arra, hogy az élet is olyan, mint egy partitúra. Akár egy zenedarab kottája, sok kisebb dallamból összerakott, hol harmonikus, hol nem annyira, de összefüggő mű, amelynek ritmusa, szólamai vannak… Amikor már bizonyos kor után rálátunk az életünkre, kirajzolódik a komponáltsága, az összefüggésrendszere. Ha tovább folytatjuk a gondolatot, akkor talán azzal, hogy születésünkkel a fő dallam megadatik, s életünk során majd abból bontakozik ki a teljes mű. Így a Teremtő munkatársaként mindenki alkotótársa zeneművének és mindenkiének alkotótársai vagyunk mindannyian.

Memento Mori, emlékezz a halálra. „Kisgyerekkorunkban megmutatták, hogy MM van írva a tenyerünkbe, és az volt az esti imánk: Én lefekszem én ágyamba, minden esti koporsómba. Három angyal fejem felett, egyik megőriz engemet, másik befogja szememet, harmadik várja lelkemet.” – mesélte Polcz Alaine egy interjúban. Valójában egész életünkben készülünk a halálra, és az előttünk lévők is felkészítenek a példájukkal. Olyan lesz a halálunk, mint amilyen az életünk. Ahogyan élsz, és amit teszel, példamutatás, példaadás. Ahogy Reményik Sándortól idéztük írásunk elején azt a sort, amit sírkövébe véstek: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.” A legmeggyőzőbb tanítás, amikor azt látod, hogy valaki egy nehéz, netán válságos helyzetet gyönyörűen meg tud oldani, és az élményszerű számodra. Gyerekkorunktól nézzük a halált, mesében, életben, ha hagyják. Ha hagyják, hogy a jó halált nézhessük. Az igazit. Az megigazulás. Mondják, halálunkkor utoljára lehetőséget kapunk a megvilágosodásra. A legtöbb spirituális hagyomány úgy tartja, hogy az életünk nem más, mint felkészülés a nagy határátlépésre. Ezért a sok bölcselet, spirituális elmélet és gyakorlat, a sok kis megvilágosodás.

Az emlék szó értelme kitágul, ha németül mondjuk: Erinnerung – mert azt jelenti, belsővé válás. Igen, ami kint már nem létezik, az bent még létezhet. Belsővé vált. Emlékük szívünkben él? Az utókor feladata összerakni a szellemi mozaikkockákat, s megpróbálni meglátni, megfogalmazni, hogy voltaképpen ki is volt az az XY. De tudjuk, hogy a dokumentumok összeállása esetleges. Történelemszemlélet, irodalomtörténet változhat meg, ha évek múlva valahonnan előkerül egy lappangó dokumentum, vagy elővesznek valamit, ami titok volt. Aki archívumba, (levéltárba, irattárba) kerül, szó szerint őssé válik. Az archívumban szereplő emberek archaikus lények. Életük és műveik bedarálódnak egy közös humuszba, amiben az általuk elszórt magvak egyszer csak – valamikor a jövőben – kicsíráznak, kihajtanak és gyümölcsöt hoznak. A magvető nem mindig tudja meg, mivé fejlődik a mag, amit elvetett. De azt tudja, hogy a kultúra folyamatának része lesz, s ezért a földműves, az alkotó odaadása, bizalma. Minden magvető bízik a folyamatban.

Halál után a dolgok a mennyiséget jelentő kronosz-időből átkerülnek a minőséget jelentő kairosz-időbe. Kairosz (καιρός) egy ősi görög szó, ami megfelelő, helyes, alkalmas pillanatot jelent. Az ó-görögök szóhasználatukban megkülönböztették az események egymás utáni történésének leírására szolgáló ‘folyó’ időt, amit krónosz (Χρόνος)-nak hívtak, és az események közötti azon meghatározatlan időpillanatot, amikor valami különleges történik, amit kairosz (καιρός)-nak neveznek. Az Újszövetségben, mint azt Márk 1:15-ben is láthatjuk, kairosz “az Isten céljára kijelölt időpont”-ot jelent, melyben Isten végez. Ez az idő általános használatától jelentősen eltérő fogalom. Mint ahogy a Keleti Orthodox és a Keleti Katolikus egyházakban az Istentisztelet előtt a diakónus a paphoz szól fennhangon: „Kairos tou poiesai to Kyrio” (Eljött az Isten végzésének ideje) azt jelezve, hogy az Istentisztelet az Örökkélévővel való érintkezés pillanata.

A sok emlékkép (belsővé vált kép), mint egy kaleidoszkópban, úgy rázódik össze, és mindig új arcot mutat. De már soha nem az ő arcát, úgy, mint amikor megpillantottam, akkor, meg akkor is, és na, hát igen, akkor! (das Gesicht, németül arcot jelent, meg azt is, hogy a megpillantott). A halál tanít, hogy nagyobb dimenzióból lássunk: és meglássuk, életünk, a generációk sora mit mutat: újra- és újra megszülető alkatok vetődnek bele az időbe, és abba a fura, illékony konglomerátumba, amit jelennek hívunk. G. Janouch: Beszélgetések Kafkával című művében megfogott egy kősziklás mondat. Kafka arról beszél, hogy ő is és sokan, a zavaros családi körülmények, élethelyzetek közepette a művészetük gyakorlásában találnak menedéket, s így szól:

“Flaubert írja egyik levelében: regénye szikla, amelyben megkapaszkodik, nehogy elsodorják a külvilág hullámai.”

Számos spirituális út ajánlja, hogy foglalkozzunk az életrajzunkkal, mert akkor felfedezhetjük sorsunk vezetettségét, könnyebben elfogadhatjuk a tendenciákat, és lehetőségeink is kitágulnak. Az életrajzi munka fontossága az életművek feldolgozásánál is megmutatkozik, sőt főként ott, mert akkor már lezárt életutakról beszélhetünk. Az archívumok munkáját különös rezonancia övezi, mert benne összekötődik a múlt a jelennel, a jelenlét az örökléttel. Hogyan éljük át a múltat s a jelent? Valami különösként? A folyamatosság tovább hatásaként? Az archiválás foglalatossága érzékelhetően a múlt terepén játszódik. Azonban egy individuum intencióinak a megértése, felismerése és másokkal való összefonódása, az nagyon is a jelenben folyó munka. Ugyanis, amikor a kutató az individualitások szellemi gondolataival és akarati irányaival magát összeköti, amikor a kapcsolatot keresi velük, lényeges realitásokhoz jut. Rudolf Steiner mondta egyszer, hogy az ember híd a múlt és a jelen között, hogy a múltban tevékenykedő individuumok tovább élnek és hatást fejtenek ki, bár az ő Énjükben kétségtelenül a földi és a földöntúli is benne van: így érezhető egyszerre folyamatosság és áttörés.

Az archívum munka egy személyiség hátrahagyott nyomain alapul. Hol van azonban ma egy elhunyt személyisége? Nem kötjük túlságosan meg, amikor a hátrahagyott nyomai alapján tájékozódunk? Ez a veszély csak akkor állna fenn, ha az ember történelmi dokumentumokat abszolutizálna. Nem lenne igazságos az elhunyttal szemben, ha az életét csak a tettein keresztül mérnénk. A kortársak levelezései, naplói emlékezései mind adalékul szolgálnak egy személyiségkép kialakulásához; az ő szemükön keresztül is lehet látni az illetőt, más-más fénytörésben. Ki volt Ő? Újra és újra megválaszolandó kérdés. Lehetséges, hogy homályban maradnak olyan részletek, amelyek a személyes fejlődésének, vagy a művei alkotófolyamatának a részletei. S meddig tart vajon az indiszkréció? Ez is érdekes kérdés. Peter Selg, aki néhány éve indította el az antropozófiai alapkutatás Ita Wegmanról elnevezett intézetét (Ita-Wegman-Institut für anthroposophische Grundlageforsung), úgy vélekedik erről, hogy az egyáltalán nem lehet indiszkrét kérdés, hogyan jelent meg a Földön az antropozófia szellemi áramlata, mint ahogyan az sem lehet indiszkrét kérdés, hogy mit jelentett a Jordán-esemény a belőle kifejlődött kereszténység számára, vagy egyáltalán kicsoda volt a Názáreti Jézus.

Hogyan lehet megragadni egy személyiség lényegét? Legjobb egy élményen keresztül megközelíteni, azután tanulmányozni a munkásságát. Ez a kiindulópont azonban csak akkor lehetséges, ha elegendő mennyiségű nyomot hagyott az élete, amelyek minőségiek, és lényegesek is. Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik alig, vagy egyáltalán nem hagynak maguk után nyomot? A névtelenül és nyomtalanul élő emberek történelmi emlékezete nehéz kérdés. Ezek az emberek azokban élnek tovább, akikkel barátkoztak, akikhez közel álltak. Ha nem állnának rendelkezésre naplók, levelek, egészen másképpen festenének egyes mozgalmak. A levelezéskultúra eltűnésével azonban az életek klasszikus nyomai nem maradnak meg tovább. Ám bizonyos szempontból a tettek maradnak meg, nem pedig a naplóban leírtak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a jövőben tetteink, törekvéseink révén méretünk meg. És itt visszakanyarodtunk Reményik Sándor mondatához, amit mottóul választottam.

Szepesi Dóra
Makronauta.hu

Leave a comment