Novella: Reggel Novella - Reggel Full view

Novella: Reggel

Amikor felébredtem a galérián, egy lány feküdt mellettem. Néztem őt, amíg ki nem nyitotta szemét, és nem nyújtózott egyet, mint macskáéknál szokás. Örült azonnal, hogy velem ébred, engem lát, és pár perc múlva már szerelmeskedtünk is.
Ahogy ez nálunk volt szokás.
Aztán vihar tört be a szobába, kicsapta az ablakot, szétzilálta a függönyt, és már ott sem volt.
A szél sem, és a lány sem.
Hetekig nem láttam. Nem kereshettem, olyan volt, mint a mesebeli tündér, én nem hívhattam, ő tűnt csak fel életemben, amikor úgy látta jónak.
Sokat sétáltam, általában az erdőben. Ne képzelj el rengeteget, csak egy silány, kicsiny erdőt, amely szégyenlősen süti le szemét a madarak előtt, és fázósan húzza magát össze a télen.
Engem mégis befogadott, jótékonyan eltakarta előlem a világot, eltakarta hétköznapi életemet, ahol egy csodalány-alakú lyuk keletkezett azon a viharos reggelen.
Volt, hogy egy kis bogarat nézegettem a padon fekve, bámulva a fákat. Vártam, hogy az apró élőlény felemeli kis fejét, megrázza magát, szárnyas, angyali lénnyé változik, és új világot teremt. Gyakran telefonáltam egy távoli-közeli barátomnak, beszámoltam hogylétemről, és megint csak vártam. Aztán vártam haza kedvesemet, hogy elmondjam, elsírjam hiányomat, bánatomat.
Nem jött.
Ha jött, nem voltam képes megszólalni, ő nem értette volna a világot a kis bogárral meg a barnalány-formájú lyukkal.
És egy szép napon megértettem, hogy senki sem segít, senki sem ment meg. Sem a barát, sem a lány, sem a bogár. Más sem. Nem volt egetrengető a felismerés, számomra mégis az volt. És ekkor felkeltem talán a padról. Nem is emlékszem. De arra igen, amikor újra megjelent az a csodalány.
A szavak eltűntek.
A múlt, a jelen, a jövő is.
Csak az ölelés maradt, a sokévszázados, örök ölelés.
Ott volt Ő…
… és ott voltam Én.
És megértettem, hogy az élet, a szeretet, a szerelem nem kényszeríthető be semmilyen sablonba, semmilyen rendszerbe.
Nem lehet, és hasztalan is elemezni.
Nem lehet megérteni.
Nem logikus, ahogy a világegyetem sem az.
Nem választható, ő választ minket.
Mindez igaz, akkor is, ha minden elmúlik.
Maradtak a naplementék a híd alatt.
A hídon.
A hosszú folyosók egy öreg épületben.
A sátor.
A hajó.
A zene.
Már nem vagyok a Senkiföldjén. Őrangyalomnak nyoma sincs már, pedig ő volt a hunyó. Ő vitt ki onnan. Ő akarta, hogy azon a reggelen hozzáférjek a rég várt erőhöz. Hogy megtegyem, amitől a legjobban féltem.
És hátra sem fordult, úgy ment el.
Mindketten úgy mentek el.
És remélem, hogy mindkettőt viszontlátom még.

Írta: Bernáth Zsolt

Leave a comment